2019. szeptember. 18. szerda, Diána napja van.
Milánói spagetti PORtóival – Sziget Fesztivál, 0. nap
Dátum: 2012. augusztus. 17. péntek, 16:15 Forrás: ZeneFórum Szerző: DéJvid
​Amíg korábban minden évben külön színpada volt a metal zenéknek, addig idén a keményebb muzsikák híveinek be kellett érniük egyetlen nappal. Amely hangyaméretű stábunk számára igencsak mediterránra, és ennek – valamint a szikrázó napsütésnek – hála kellően forróra sikeredett.



Kiérve a Hajógyári Szigetre rögtön látszott, hogy még nem dohog teljes gőzerővel a fesztivál gépezete: néhány tucatnyi tébláboló francia és holland között csak elvétve hallottunk magyar hangot, az eseménysátrak jó része még ki sem nyitott, egyes vendéglátó egységeknél az alkalmi pultoslányok még csak ismerkedtek a sörcsap misztériumával, és ha le akartunk ülni, nagyon helyet sem kellett vadászni. Árnyékot már annál inkább, mert hiába volt orkánerejű a szél, a tűző nap erején ez nem sokat tompított. Ekkor tehát még emberi léptékűnek bizonyult a heppöning – leszámítva az elmaradhatatlan port… -, sőt, némi kelet-német kempingező báj is vegyült az összképbe. Az esti Ákos koncertre gyúrva ugyanis a leglelkesebbek már kora délután felhúzták állásaikat a kordon előtt, így nagyjából fél 4 magasságában nyugágyakon és összecsukható műanyag székeken pilledő társaságok hűsöltek a Nagyszínpad árnyékában. Mellettük egy külföldi brancs focizott, szinte már csak a tábortűz meg az akusztikus gitár hiányzott a balatoni SZOT-üdülő feelinghez.

Sziget 2012 ákos közönség

Az akusztikus gitár a MOONSPELL koncertjéről is hiányzott, de sok keresnivalója nem is lett volna a portugál gótikus rockerek előadásán. Mert bizony nyugodtan lehet előadásnak nevezni azt, amit Fernando Ribeiro énekes és társai színpadra állítanak. Igazi déli temperamentum, szenvedélyesség, kellő mélység, jó értelemben vett teatralitás: ez jellemzi a fellépéseiket. És mindez most is megvolt, még akkor is, ha a délután 5 órai kezdés és a kánikula nem éppen ideális körülmények egy kis sötét holdvarázshoz. Az új albumot is nyitó Axis Mundi intrójára lépdeltek be a zenészek, egyenként, természetesen talpig feketében. Utolsónak érkezett meg Fernando, a fején egy ókori görög katonai sisakkal. A látvány ennyiben, illetve egy dekoratív háttérvászonban ki is merült, de hát ez érthető, hiszen a külcsínre is sokat adó luzitánok nem egész estés produkcióval érkeztek hozzánk.

Sziget 2012 moonspell nap

Az egyórás műsoridő annyiban is nehezítette a dolgukat, hogy kilenc albumról kellett kiválogatniuk az elhangzó dalokat. Értelemszerűen a legutóbbi Alpha Noir lemez került a középpontba: a nyitónóta mellett a címadót, valamint a Love Is Blasphemy-t és az anyanyelvükön előadott En Nome Do Medo-t vették elő a 2012-es korongról. Emellett a gyökereikből táplálkoztak még, ami alatt az első két lemezüket kell érteni (Wolfshade, Vampiria és Alma Mater a debütáló Wolfheartról, valamint Opium, Awake, és az állandó koncertzáró Full Moon Madness a klasszikusnak tekinthető Irreligious anyagról). A későbbi albumok közül egyedül a Darkness and Hope-ot idézték meg a némileg pihentetős Nocturna képében, amelynek dallamaival Fernando rendesen megküzdött. Lemérhető volt, hogy nem véletlenül koncentráltak a korábbi lemezekre: ezek a monumentális darabok sokkal szellősebbek, ezáltal könnyebben befogadhatók, mint az Alpha Noir masszává összeálló dalai.

sziget 2012 moonspell

Igaz, ez a massza sem feküdte meg a gyomrot, a közönség a nóták között és alatt egyértelmű támogatásáról biztosította Portugália első számú sikerbandáját. A Moonspell igazi jelenség a sötétebb zenék világában, nem véletlenül vámpirizálják már közel 20 éve az ártatlan hallgatókat. Intelligens, emelkedett, nagy adag művészettel telített koncert volt ez, a korántsem fekete fém gyűléshez alkalmas hőmérsékleti –és fényviszonyok közepette is.

moonspell inti sziget 2012

A portugálok a svéd HAMMERFALL legénységének adták át a terepet, ám a műsorukból a Moonspell interjú miatti várakozásnak köszönhetően egyetlen másodpercet sem láttam, no meg tradicionális hősi metaljuk annyira nem tartozik a kedvenc műfajaim közé, hogy finoman fogalmazzak…

Hammerfall

A LACUNA COIL fellépését viszont annál jobban vártam. Egyrészt az olasz gótok 2004-ben tették be utoljára a csizmáikat a magyar határon belülre; másrészt meg időközben jobbnál jobb albumokat gyártottak le, így arra is kíváncsi voltam, hogy élőben mennyire tudják visszaadni azt, amit a stúdióban fabrikálnak össze. Ebben sajnos akadt egy hatalmas gátló tényezőjük: a hangzásuk. Ha rajtam múlt volna, a buli hangmérnökét arra ítéltem volna, hogy bekötött szemmel kelljen végignéznie az itáliaiak szépséges énekesnőjének elképzelt sztriptízét. Az egész koncert halk volt, ami önmagában hazavágja a koncert élvezeti értékét, de még a csendesülős hangerőn belül sem sikerült megtalálni az arányokat. A derék (?) szakember (??) jól hallhatóan – illetve éppen ellenkezőleg… - nem hitt a férfi-női egyenjogúságban: képtelen volt szinkronban tartani a két mikrofont, így vagy épp Cristina, vagy Andrea (igen, ő a férfi) volt hangosabb. A talján macsó egyébként legendásan pocsékul teljesít élőben, de itt most jó formában volt, és egészen elhanyagolható mennyiségű hamis hangot adott ki magából. Ám lehet, hogy csak a gyatra hangosítás miatt nem volt annyira fülsértő a kornyikálása…

Lacuna Coil sziget 2012

Az LC dicséretére legyen mondva, hogy a szemét hangzás ellenére is élvezhető koncertet kerekítettek a lemenő nap fényében. A Moonspell-el ellentétben az olaszországi gótikus rock úttörői nem annyira a távoli szép napokra alapoztak, hanem inkább a közelmúlt hanghordozóira, amelyekkel még Amerikát is képesek voltak leigázni. Természetesen ők is a 2012-es anyagukat helyezték az előtérbe (I Don’t Believe In Tomorrow, Kill the Light, Upside Down, Give Me Something More, Trip the Darkness), a Comalies-Karmacode-Shallow Life albumhármasról nagyjából egységesen mazsoláztak. Még ezzel a förtelmes hangzással is sütöttek az olyan szerzemények, mint az ugrálós Our Truth, vagy a derékból hajlongós gitártémák miatt a Korn-nak is becsületére váló Fragile és To the Edge. Bíztam benne, hogy idővel magára talál a sound, de csak fellángolásokra futotta hangmérnökünk erejéből.

Lacuna Coil sziget 2012

Cristina mind külsejével, mind hangjával igen vonzónak bizonyult (sok 40-es nő szeretne úgy kinézni, mint ő), ráadásul még aranyos is volt, amikor a színpadra dobott kis vörös plüss ördögöt nagy becsben tartva ölelte magához. A dobos Criz cucca volt az egyetlen, ami szólt, mint az ágyú, de a kopasz, kecskeszakállas fickó játékát akkor is élmény lett volna nézni, ha csak a bőrök hűlt helyét csépeli. A férfiénekes Andrea is belakta a színpadot, lelkesített és mimikázott, a két gitáros a két szélen pedig fejkörzéses hajlengetésekkel gondoskodott a metal érzésvilág erősítéséről. Furcsa volt viszont a basszusgitáros Marco távolmaradása, így az ő témái is gépről érkeztek. Vagyis érkeztek volna, merthogy a samplereket is inkább csak a denevérek hallgatták, semmint mi. A tempós Spellbound-dal búcsúzó olaszok két ziccert is kihagytak, mint a focistáik az Európa-bajnokság döntőjében: sem a Depeche Mode (Enjoy the Silence), sem az REM (Losing My Religion) feldolgozásukat nem játszották el, márpedig egy fesztiválon ezekkel lehetne még inkább levenni a koncertlátogatókat a lábukról. Engem azért így is meggyőztek, és úgy tűnt, jó sokan voltak még így ezzel. Klassz volt újra látni őket – és ez különösen érvényes Cristinára.

Dimmu Borgir sziget 2012

A metal estét a színes felhozatal jegyében a norvég DIMMU BORGIR zárta, ám a kifestett északi vérköpködők brutális és színpadias black metalját nem vártam meg, hanem inkább megnéztem a Nagyszínpadon ÁKOST, aki hatalmas tömegnek zenélt – az első hírek szerint közel 30.000-n voltak kíváncsiak hazánk elsőszámú előadóművészének szintirock produkciójára. A VOLT-on látottakhoz képest egy kicsit igazított az énekes a műsoron. Volt például a Sopronban mellőzött Végre, amit Peter Gabriel Sledgehammer-ével kötött össze a Lepe-Bánfalvi Sanyi-Ákos alkotta színpadi trió. Az Ölelj meg újra pedig a Jóslat néhány taktusába fonódott bele, de a gerinc azért változatlan maradt. Az még mindenképp különbséget jelentett, hogy a soproni eseményen bemutatkozó Tipikus Sztereót a Szigeten már együtt énekelték a tömött sorok a visszafogott körszakállt növesztő Ákossal. A ráadás itt is piros bőrdzsekis full Bonanza Banzai nosztalgia volt, amiből az 1984-nek kimondottan jót tett a ráncfelvarrás. A Valami véget értnek meg nem kell a botox, hiszen a magyar zenei élet egyik legszebb és legszomorúbb dalát tisztelhetjük „személyében”. És illik tisztelni Ákost is, akit nem muszáj szeretni, de a lézerek játéka, a kivetítők képsorai, vagy a cikázó fények hatására még a holland és francia szigetlakók is ámuldozva „húúú”-ztak a nézőtéren. Így könnyű elképzelni, hogy mit éreztek azok a szabadnapos háziasszonyok, akik mondjuk az Elmondatott megszületése idején még földig érő fekete szoknyában seperték a Depeche Mode klub padlóját, most meg gyöngyöző homlokkal igyekeztek babysittert találni a csemetéjük mellé, hogy elszökhessenek erre az Ákos bulira. Nem hiszem, hogy megbánták volna a gyerekvigyázónak kicsengetett pénzt.


(Fotók: Máté Éva)


Megosztás:
További hírek

2019. szeptember. 18. szerda, 12:41

2019. szeptember. 17. kedd, 16:03

2019. szeptember. 17. kedd, 15:50

2019. szeptember. 17. kedd, 10:27

2019. szeptember. 16. hétfő, 15:55

2019. szeptember. 16. hétfő, 11:44

2019. szeptember. 16. hétfő, 08:35

2019. szeptember. 12. csütörtök, 13:58

2019. szeptember. 12. csütörtök, 11:28

2019. szeptember. 11. szerda, 18:38

Évfordulók

Frankie Avalon (1939)

Dee Dee Ramone (1952)

Kenneth Kirkland (1955)

Kovács László (1956)

Ricky Bell (1967)

tovább »
Hírdetés
Lájkolj :)

Toplisták
© 2010. by NETFORUM