2024. március. 29. péntek, Auguszta napja van.
A Fugu helye a hazai könnyűzenei palettán (interjú)
Dátum: 2011. március. 23. szerda, 11:09 Forrás: ZeneFórum Szerző: ZENEFORUM
Két hónapja jelent meg az immáron 6 éve működő Fugu zenekar második nagylemeze Sunset Of The Ego Generation címmel a WM Records gondozásában. A zenekar frontemberével, Gömör Tamással és új dobosukkal, Tóth Péterrel, alias Csimpivel beszélgettünk a tagcserékről, a hazai könnyűzene helyzetéről.
– Azt kértétek, hogy ne a szokásos PR-kérdéseket tegyem fel... Azért azt mégis szeretném megtudni, hogy az elmúlt 3 évben miért volt szükség ilyen sok tagcserére? Gömör Tamás: – A közönség mindig valami nagy titokra gyanakszik, amikor egy zenekarból valaki kilép, de valójában minél profibban működik egy banda, annál nehezebb megtalálni a megfelelő embereket. Ez a mi kis hazai könnyűzenei életünk rákfenéje is egyben, hiszen nagyon keveseknek sikerül, hogy csak a zenéből tudjanak megélni. Egy zenekarnak úgy kell működnie, mint egy családnak. Nem elég a közös zenei ízlés, sőt az igencsak kevés, sokkal fontosabb az egymásra hangolódás, az energiák áramoltatása. Vannak zenészek, akik már annyi formációban muzsikálnak egyszerre, hogy a próbákon, koncerteken való jelenlétük, egy rossz munkahely hangulatát kelti, elfogy a lelkesedésük és ez bizony rossz hatással van az egész társaságra. Máskor pedig pont fordítva történik mindez: nem tudják összeegyeztetni a zenekari munkát a civil életükkel és ezért kell váltani. Mindeközben gyorsan repülnek az évek. Nem véletlen, hogy pont azok a zenekarok tudnak hatékonyak lenni, akik olyan szerencsések, hogy már a legelején megtalálták egymást, és tíz-tizenöt éven keresztül változatlan felállásban tudnak muzsikálni. – Akkor nem is firtatom, hogy miért, csak azt, hogy hogyan került a zenekarba Csimpi? Csimpi: – Először akkor találkoztam a zenekarral, amikor nyáron jöttek stúdiózni az R33-ba. Ezt nem úgy kell elképzelni, mint egy hagyományos stúdiót, ahol hatvan percenként szegényebb leszel akárhány ezer forinttal. Mindenki ott segít a másiknak, ahol tud. A lényeg, hogy a végén elégedetten távozzon a zenekar. Szóval akkor éppen én értem rá és segítettem a dobok mikrofonozásában. Később Gabika (Bánházi Gábor) szólt, hogy a srácok keresnek sürgősen egy dobost, mert szeptemberben volt egy nagyobb bulijuk. Elkezdtünk próbálni, a kölcsönös szimpátia gyorsan kialakult, zene is a társaság is megtetszett, úgyhogy itt maradtam. – Hogyan kerültetek az R33-ba? G.T.: – Már régóta kerestünk egy olyan stúdiót, ahol nyugodtan lehet dolgozni és főleg egy olyan hangmérnököt, aki érti–érzi mit is akarunk csinálni. Szokták mondani, hogy a hangmérnök, vagy a zenei producer, a zenekar egyik legfontosabb tagja. Persze nehéz elvárni egy szakembertől, hogy minden zenei produkcióért lelkesedjen, amikor havonta többféle stílusú anyag fut át a kezén. Amikor először beléptem az R33-ba, rögtön tudtam, hogy ez működni fog. Bánházi Gáborral (Óperentzia zenekar) napokat ültünk a keverőpult előtt és a legtöbbször félszavakból is megértettük egymást. Azóta is ott próbálunk. Jó látni, hogy van a város szívében egy hely, ahol a zenészek és művészek meg tudták valósítani a társadalomtól való függetlenségüket, ami akárhogy is nézzük, főleg a mai pénz centrikus világban elengedhetetlen követelménye az alkotásnak. – Ha jól tudom a basszusgitáros poszt is megüresedett. G.T.: – Igen, pont megjelent a lemez, amikor már Csimpivel próbáltunk. Áthangszereltük a dalokat akusztikusra, mert az az ötletem támadt, hogy így végre a kisebb klubokban is minőségben tudunk megszólalni. Már le volt kötve az első ilyen lemezbemutató buli szilveszter előtt, de még nem volt basszusgitárosunk. Cs.: – Elkezdtünk körbekérdezni mindenhol, az idő nagyon sürgetett. Az egyik próba után, éppen a Memories Garden zenekar basszusgitárosába, Kácser Laciba botlottunk bele, aki megjegyezte, hogy nagyon tetszik neki a zene, amit csinálunk. Nem is sejtette, hogy éppen basszerost keresünk. Erre szokták mondani, hogy nincsenek véletlenek. Úgyhogy 3 hét múlva már együtt játszottuk az akusztikus koncerten, ahol nagyon jó hangulat volt. – Hova sorolnátok most magatokat a hazai könnyűzene széles palettáján? G.T.: – Először is nem olyan széles, másodszor egyáltalán nem könnyű! – nevet. – Az elmúlt tíz év távlatából úgy látom, hogy különböző halmazokba és fiókokba sorolódnak akaratlanul is a zenekarok és ezek között nem nagyon van átmenet, sajnos. Egy átlag zenehallgató leginkább a rádiók műsoraiból tud tájékozódni, miközben számtalan magas színvonalú együttes van, akik valamilyen okból nem kerülhetnek a lejátszási listákra. A főiskolások, egyetemisták ízlése egyértelműen az alternatívnak nevezett zenék fele húznak, ami nem mi vagyunk. Azt mondanám, underground popzene az, amit képviselünk, ami persze paradoxon. Mindenestre a hazai zenei életre az a jellemző, hogy semmi sem az, aminek látszik: az underground nem azt jelenti, hogy valami elfuserált kakofonikus zagyvaság, a popzenének pedig nem kellene feltétlenül szájbarágósan gagyinak és butácskának lennie. Ami a legviccesebb, a szó ironikus értelmében, hogy a 100 leghallgatottabb rádiós dal előadói között talán kettő olyan akad, akikkel a fesztiválokon is lehet találkozni. Ez azért elgondolkoztató! De, hogy a kérdésre is válaszoljak, a napokban megjelent egy lemezkritika, amiben azt írták: „egy velejéig populáris rock banda a Fugu”, és én is ebbe a kategóriába sorolnám magunkat. Persze azt bárki mondhatja, hogy „hé, írtam egy világslágert”, ha nem kezdik el naponta tizenötször játszani a rádiókban, akkor sosem lesz belőle az. Cs.: – Nekem igazából fogalmam sincs, hogy milyen zenéket játszanak a kereskedelmi rádiókban vagy tévékben. Sokszor hallok olyan neveket, akik állítólag nagyon híresek, de nekem semmit nem mondanak. Nagyon sokféle zenét szeretek, ezért is tetszett meg a Fugu, mert nem igazán lehet bekategorizálni. Ugyanakkor ez a kihívás is benne, mert így nehezebb érvényesülni. Azt hiszem, itthon szinte lehetetlen egyszerre a közönségnek és a szakmának is megfelelni. – Lehet, hogy az angol szövegek miatt nem tudtok igazán népszerűek lenni... G.T.: – Nem hiszem, hogy bármelyik angolul éneklő magyar zenekar azt gondolná, hogy a szövegeikre kíváncsiak az emberek. Egyszerűen vannak olyan zenék, amik lényegesen jobban szólnak ezen a nyelven, még akkor is, ha nem tökéletes a kiejtés. Ha egy Red Hot Chili Peppers vagy egy Oasis népszerű lehet ebben az országban, akkor miért ne lehetne az egy magyar zenekar is? Ez a kérdés! Akik ezeket a zenekarokat kedvelik, a dallamok miatt szeretik, és nem a mondanivaló miatt. Ugyanakkor az is igaz, hogy a magyar zenei életben nagyon nagy jelentősége van a szövegeknek. Sokszor sokkal nagyobb, mint a zenének. Nem véletlen, hogy sok banda, akik angolul kezdtek el muzsikálni, egy idő után feladták és akkor lettek igazán népszerűek, amikor magyar szövegekre váltottak. Lehet, hogy ránk is ez a sors vár...

Megosztás:
További interjúk

A hírgyűjtő konténer/kategória nem tartalamaz tartalmakat.

Évfordulók

A mai napon nincs megjelenítendő évforduló!

tovább »
Hírdetés
Lájkolj :)

Toplisták
© 2010. by NETFORUM