Egyetlen igazán érdekes tanulsága volt a Szegeden bemutatott Faustnak, amelyben francia és magyar énekesek vegyesen, vállat a vállnak vetve kínlódtak Alföldi Róbert rendezésében, nevezetesen az, hogy a rossz franciák mégis máshogyan rosszak, mint a mieink.
Általánosságban azt lehet mondani, hogy a rossz magyar énekesnek van hangja, csak nem tud bánni vele, míg a rossz francia énekesnek nincs hangja, de technikailag talán mégis ügyesebben dolgozik. Olyan hangú ember, mint Fernand Bernadi, nálunk nem megy operaénekesnek. Ott meg elvégzi az iskoláit, aztán Mefisztót énekel a Faustban.
A másik lényeges különbség ott van, ahogyan ugyanazt a tudást képviselni tudják. Egy tenor, ha nincs magas c-je, nálunk idegesen kezd bele Faust áriájába, és aztán formálhat, ügyeskedhet, a végén jön a magasság, amit vagy kisikít magából úgy-ahogy, vagy fejhangra vált, és utána pirul, lehajtja a kobakját, tudom, hogy nem így kell, de a természet nagy úr. Itt meg Daniel Galvez-Vallejo csinálja, elénekli, viszonylag nagy, de elég csúnya színű hangján, a végén valami szörnyűséget vinnyog ki magából, aztán besöpri a tapsokat, mintha minden rendben lett volna. Szóval: van még mit tanulni tőlük.
Az egyetlen hazai erő, aki ezt a stílust, a „kevésből hogyan csináljunk sokat”-módszert máris elsajátította, az előadás rendezője, Alföldi Róbert. Minden profi, amit tesz, ahogy viselkedik, nyilatkozik, van – csak az nem, amit a színpadra föltett. Illetve bizonyos értelemben az is profi, de csak átverés szinten. Minden van, amit egy úgynevezett modern rendezésben keresni szokott az ember, magány, átértelmezés, korszerűsítés, lakótelep, plázacsajok, meztelen táncosok, elembertelenedés, már a nyitány alatt van imitált szex, közben pedig időnként mégis a legtanácstalanabb operai szerencsétlenkedés folyik, álcselekvések és handabanda-áriázás. Az egész együtt a lehető legközhelyesebb színházi mondanivalót hordozza, hiszen vegyük bármelyik, de tényleg bármelyik nagyobb operát, ahol kórus is van: mindegyiknek az a legegyszerűbb olvasata, hogy van az arctalan kórus, a tömeg, és van az egyénített szereplő, és a történet során a kettő között valamilyen kölcsönhatás lép föl. Alföldi Faustja itt meg is rekedt: ember az embertelenségben, ezt tudja elmondani.
Más kérdés, hogy mindezt aztán gyönyörűen felöltözteti, hogy Kentaur olyan díszleteket épít hozzá, hogy rögtön be is lehetne költözni. Persze órákig kell építkezni hozzá a szünetben, és a jelenetek között folyton fekete ruhás ürgék rohangálnak be, hogy széksorokat tologassanak, de a szépségért szenvedni kell. És jönnek a közhelyek, meg a francia nyelvnek köszönhetően a szöveg lazább kezelése. A Walpurgis-éj természetesen kokainálom, az öngyilkosság módja pisztoly, bár Faust kelyhet emleget, és az egész megfiatalítási probléma egyszerűen kimarad a darab elejéről. Legjobb pillanataiban a rendezés valahogyan az igaz körül sompolyog, de ezt a keresést már megoldásként tudja fölmutatni.
Margit például lakótelepi asszonyka, nyilván nem fog a rokkánál üldögélni, mikor elkezdődik az ária bevezetője, jön, kihozza nejlonzacskóban a szemetet, aztán nekilát, hogy az udvaron kiporszívózza a szőnyeget. Hogy miért ott, az most mindegy, ne legyünk kicsinyesek. Elmereng a thulei királyon, meg a fiatalemberen, aki köszöntötte aznap, közben kinyitja a porszívót, kicseréli a porzsákot. Még rendben van, körülbelül ez ilyen, tényleg mindegy, hogy fon vagy takarít. Aztán az első versszak végén rájön, hogy az új porzsákot bent felejtette a lakásban, viszszamegy érte. Már csalunk, már van egy akciónk, ami sehová nem vezet, csak elménckedés, de még beleférhet. A következő versszakot viszont Margit a porszívó csövébe énekli, mintha mikrofont képzelne maga elé. Idétlen ugyan a látvány, de valami talán mégis van benne. Egyrészt a hétköznapokban lévő poézis, másrészt hogy Margit bevallatlanul, de mégis elmenne innét, hogy benne van a könnyű melankólia és elvágyódás, ami végül viszonylag könnyű áldozattá teszi őt Faust számára. De kész, ennyi, nem megy tovább, ária vége, Margit bekapcsolja a porszívót, amiből csak baj van, mert van egy csomó tárgy a színen, amit el kell tüntetni, szőnyeg, szemeteszacskó, porszívó, így aztán egy perc múlva kiesünk a harmóniából, jön a színpadi cselekmény és a zene közötti egymásnak meg nem felelés. És akkor nem beszéltünk még az olyan alapjaiban megoldatlan és ügyetlen jelenetekről, mint Valentin halála. Mondjuk úgy tehát: a látszat ellenére nincs készen a rendezés. Néha tehetségesen nincs készen, néha kínosan, közhelyesen. Csak közben az egész gyönyörűen le van öntve a modernség, merészség és eredetiség mázával, az pedig vaskos is meg ragadós is. És ha Alföldi Róbert maga is elhiszi magáról, amit egy ilyen rendezésben sejtet, akkor hamarabb lesz vége érdemi, komolyan tárgyalható rendezői pályájának, mint hogy elkezdődne.
Oldalaink tartalmának teljes, vagy részben történő reprodukálása vagy továbbadása
a ZeneFórum Kft. előzetes hozzájárulása és a zeneforum.hu URL feltüntetése nélkül tilos!
